Emo Fashion Designers: ki tervezte valójában az emo-lookot

Egy biztosítótűs póló Londonból, egy pántos nadrág New Yorkból, egy koponyás sál a párizsi kifutóról. Mellé egy chicagói basszusgitáros, aki éjszaka kapucnis pulóvereket tervez. Aki a 2000-es években egy emo-koncert előtt állt a sorban, olyan emberek döntéseit hordta, akiknek a nevét szinte senki nem ismerte. A look úgy hatott, mintha a semmiből jött volna, a saját szobából. Mégis voltak alkotói, és ők nagyon különböző helyeken éltek.

Az Emo Fashion Designers azok az emberek, akik az emo-look formáit meghatározták: punk tervezők, mint Vivienne Westwood, szcéna-márkák, mint a Tripp NYC, saját márkát vivő zenészek, mint Pete Wentz és Oli Sykes, mellettük runway-nevek, mint Raf Simons és Alexander McQueen. Hogy a look egészben hogyan működik, az emo-útmutatónkban olvasható. Itt a mögötte álló fejekről van szó.

Mielőtt végigmennénk a neveken, egy megkülönböztetés, amely a cikk többi részét tartja: egy márka ruhát ad el, egy tervező a formáról, a szabásról és a részletről dönt. Az emónál a két szerep gyakran egybeesik, néha kontinensek választják el őket.

Az emo soha nem volt felülről érkező tervezői trend. A szcéna a 80-as évek közepén jött létre Washingtonban, kis hardcore klubokban, és az első szettek egyszerűek voltak: bandapóló, farmer, elnyűtt sneaker. Ott senki nem mutatott be kollekciót. A look abból nőtt ki, ami a használtruha-boltban lógott, és amit filctollal meg tűvel át lehetett alakítani.

Mégis vannak tervezők, akik nélkül a későbbi emo-look máshogy festene. A 70-es évek punk tervezői megadták a nyelvet: biztosítótűk, pántok, kockás minta, szándékosan tönkrement szélek. Szcéna-márkák New Yorkban és Los Angelesben a 90-es és 2000-es években viselhető darabokba öntötték ezt a nyelvet. A 2000-es évek elejétől pedig runway-tervezők Párizsban és Antwerpenben pontosan erre az ifjúsági kultúrára néztek.

Az eredmény egy look sok apával és anyával. A szabály: aki emo-tervezőket keres, nem egy arcot keres, hanem döntések láncát. A szűk sziluett az egyik oldalról jött, a hardware a másikról, a grafika a merch-asztalról. Ezt a láncot szemről szemre végigvesszük.

Három forrás, egy look. Hogy a nevek később értelmet nyerjenek, érdemes először tisztán megnézni, mi is az emo-stílus, és miről ismerhető fel.

Az emo-stílus egy sötét, szűk, személyes look a punk- és hardcore-szcénából. Jellemzőek a szűk nadrágok vagy a hardware-rel ellátott bő nadrágok, szűk bandapólók, kapucnis pulóverek, szegecses övek, lapos sneakerek, feketére festett haj hosszú frufruval és sötét szemkihúzó. A darabok ritkán drágák. Hordottnak tűnnek, gyakran saját kézzel átalakítva.

Ami az emót a gothtól elválasztja, az a hozzáállás. A goth drámai és romantikus, az emo közvetlen és sebezhető. Ami az emót a punktól elválasztja, az a közelség: a punk a világ ellen fordul, az emo arról beszél, ami belül történik. Ez a hozzáállás olyan ruhákba fordul át, amelyek közel vannak a testhez és kevéssé magyaráznak.

A tervezők számára épp ez a nehézség. Egy lookot, amely a valódiságból él, nehéz megtervezni. Az emót meghatározó tervezők ezért ritkán találtak fel bármit. Felvették, ami az utcán már megvolt, és pontosabbá, tartósabbá vagy láthatóbbá tették.

Mielőtt az egyes tervezőkről szó lenne, még egy kérdés, amit sokan először tesznek fel: mit jelent egyáltalán az emo szó, és honnan jön?

Az emo az emotional rövidítése, pontosabban az Emotional Hardcore vagy Emocore szóból. Magyarul tehát egyszerűen érzelmeset jelent. A kifejezés eredetileg nem divatot, hanem zenét jelölt: hardcore punkot, amelyben a szövegek személyessé lettek és a hang megtörhetett. Olyan zenekarokat, mint a Rites of Spring, kezdőpontnak tartanak.

Csak a 90-es évek végén, és főleg a 2000-es években lett az emo divatmegnevezés. A nagy termekben játszó zenekarokkal megjött egy felismerhető look, a lookkal pedig boltok, márkák és végül tervezők, akik kiszolgálták. A szcéna sok zenésze soha nem szerette a szót. Úgy látták, egy érzésből fiókot csinál.

A divat számára ez a történet fontos. Az emo-ruha először költségvetés nélküli emberek színpadi ruhája volt. Amit hordtak, azt lekopírozták, és csak utána tervezett valaki olyan darabokat, amelyek pontosan így néznek ki. A sorrend ez volt: színpad, közönség, márka.

A 90-es évek a lookot minden tervező előtt megmutatják. A következő lépés visszavezet a 70-es évekbe, ahhoz a személyhez, aki a punkot egyáltalán divatként elgondolhatóvá tette.

Vivienne Westwood nem tervezte az emót. De nélküle nem létezne az a nyelv, amit az emo beszél. A 70-es években Malcolm McLarennel együtt üzletet vitt Londonban a King's Roadon, amely a punk-szcéna találkozóhelye lett. Ott bondage-nadrágok lógtak lábak közti pántokkal, biztosítótűs pólók, szakadt pulóverek és kockás anyagok.

Ezek a részletek 30 évvel később szinte egy az egyben felbukkannak az emo-lookban. A pántok a nadrágon, a tű a pólóban, a kocka a szoknyán, a szándékosan nyitva hagyott szegés. Az emo lágyabbá tette Westwood punkját, szűkebbre szabta és sötétebbre színezte. A nyelvtan ugyanaz maradt.

Fontos a hozzáállása is: a ruha mint állítás, nem mint dekoráció. Egy darabnak mondania kell valamit, akkor is, ha tönkrementnek tűnik. Ez az a mag, amit az emo átvett. Egy szakadt póló ott nem baleset, hanem döntés.

Aki ezt a vonalat ma hordani akarja, nem igényel archív darabokat. Biztosítótű, látható szegés, kifakult anyag: ezek azok a jelek, amelyek Londontól a plázán át a mai fitekig elérnek.

Westwood megadta a nyelvet. Azok az emberek viszont, akik az emót a 2000-es években valóban felöltöztették, gyakran maguk álltak a színpadon.

A 2000-es évek legmeghatározóbb emo-tervezői nem divatiskolát végzettek voltak, hanem zenészek. Tudták, mit akar hordani a közönségük, mert ők maguk is azt hordták. Márkáik a merch-üzletből születtek, és azért nőttek, mert a rajongók nem csak a zenekart akarták, hanem az egész lookot.

Pete Wentz, a Fall Out Boy basszusgitárosa, a 2000-es évek közepén alapította a Clandestine Industriest. A denevérmotívumos kapucnis pulóverek és a szűk szabások pontosan azt találták el, amit a szcéna egyébként is hordott. Oli Sykes, a Bring Me the Horizon énekese, Sheffieldben indította a Drop Deadet rikító, képregényes nyomatokkal és sötét humorral. Travis Barker 1999-ben alapította a Famous Stars and Strapsot, Mark Hoppus és Tom DeLonge 2001-ben az Atticust.

A zenészmárkák szabálya: hitelesség a szabás előtt. Ezek a darabok nem voltak mindig jól kidolgozva, de belülről jöttek. Egy kapucnis pulóver attól a zenekartól, amelyet élőben láttál, olyan történetet hordott, amit egyetlen plázamárka sem adhatott.

Ami ezekben a zenészekben közös volt: olyan embereknek terveztek, akiket minden este láttak a színpad előtt. A look második nagy forrása viszont egy márka volt, amely már jóval az emo előtt újragondolta a nadrágot New Yorkban.

A Tripp NYC-t a 80-as években alapította New Yorkban Daang Goodman, és először a punk- és klubszcénát szolgálta ki. A 90-es évek végétől a márka minden olyan plázaüzletben lógott, amely alternatív ruhát vitt. A pántos, D-karikás, láncos és a száron cipzáros nadrágok egy egész generáció szimbólumává lettek.

Goodman megközelítése egyszerű volt: a nadrág hordja a szettet. Felül elég egy fekete póló, ha alul hardware lóg. Ezt a súlyozást az emo átvette. A 2000-es évek sok emo-lookja egy egyszerű felsőből és egy nadrágból állt, amely az összes többit elvégzi.

Ugyanakkor a Tripp megmutatja, hogyan kezelte az emo a punkot. A bondage-pántok Westwood üzletéből jönnek, de a Tripp megfizethetővé, hétköznapivá és sok bőségben elérhetővé tette őket. A pántos nadrág egy kis szcéna állításából plázastandard lett.

Ma az elv bővebb szabásokkal ugyanúgy működik. Szegecsek a derékon, láncok az oldalon, kifakult denim hozzáállással: a nadrág marad az a pont, ahol egy emo-fit megkapja a keménységét.

New York és London adta a nadrágot és a nyelvtant. A sötét ifjúsági divat harmadik, gyakran átnézett forrása ugyanabban az időben a világ másik végén volt, Tokióban.

Tokióban a 90-es években olyan tervezőgeneráció jött létre, amely komolyabban vette a punkot és a rockot, mint a legtöbb nyugati márka. Jun Takahashi megalapította az Undercovert, és azzal a mottóval dolgozott, hogy zajt csináljon, nem ruhát. Kollekciói punk-idézeteket, patchworköt és sötét grafikát kevertek olyan darabokká, amelyek inkább művészet voltak, mint merch.

Takahiro Miyashita a Number (N)ine-nal olyan Grunge-lookot formált, amely nyíltan Kurt Cobainre utalt: kifakult flanelek, szűk farmerek, tönkrement kötött darabok. Nobuhiko Kitamura a Hysteric Glamourral a 80-as évek óta vitt rock- és pin-up-grafikát pólókra és kabátokra, hangosan és szándékosan trashyn.

A németországi emo-look számára ezek a nevek ritkán voltak közvetlenül láthatóak, a darabjaik drágák és nehezen beszerezhetők voltak. A hatásuk kerülőutakon futott: magazinokon, az őket hordó zenészeken, márkákon keresztül, amelyek az ötleteiket olcsóbban újraépítették. A 2000-es évek szűk, sötét, kissé tönkrement sziluettjének itt van az egyik eredete.

Amit a japán tervezőktől magunkkal viszünk: a tönkrement nem jelenti azt, hogy olcsó. Egy kifakult, célzottan sérült darab pontosabban készülhetett, mint egy új. Épp ez a pontosság a látszólagos véletlenben teszi ma jóvá egy emo-fitet.

A japán márkák megmutatták, hogy a punk magas szinten is működik. A 2000-es évek elején az európai kifutó követte, és nyíltan felvette az ifjúsági kultúrát.

Raf Simons a karrierjét ifjúsági kultúrákra építette. A belga tervező már a 90-es években szűk sziluetteket, iskolai egyenruha-idézeteket és zenekari utalásokat mutatott. 2001-es Riot Riot Riot kollekciója rétegezéssel, felvarrókkal és kapucnikkal azt a pillanatot jelenti, amikor a szubkultúra és a runway végleg összetalálkozott.

Alexander McQueen szállította azt a kiegészítőt, amely a szcéna- és emo-éveket szinte minden másnál jobban meghatározta: a koponyás sálat. 2003-tól mindenhol felbukkant, koncerteken, videóklipekben, a korai közösségimédia-évek fotósorozataiban. Számtalan színben létezett, és még több kópia készült belőle.

Ez a két név megmutatja, hogyan folyt a hatás mindkét irányba. A tervezők a szcénára néztek, a szcéna visszavette a részleteit. Alig egy emo-kid hordott igazi runway-darabokat, de a kapucnis pulóver szabása, a nyaknál lévő minta és a nadrág hossza végül gyakran onnan jött.

Egy kiegészítő, mint a sál, megmutatja, milyen kicsi lehet az emelő. Gyakran elég egyetlen darab a nyakon, az övön vagy a táskán, hogy egy egyszerű szettet világosan az emo-sarokba kössön.

Ez ma még inkább így van. Kereszt az övön, medál a nadrágon, egy részlet hozzáállással: a kis darabok hordják azt a kézjegyet, amit korábban a sál hordott.

Eddig főleg férfinevek hangzottak el. Pedig tervezőnők legalább ugyanannyira meghatározták a sötét, lázadó lookot, és sokan célzottan rájuk kérdeznek rá.

A divattörténet leghíresebb tervezőnői közé tartozik Coco Chanel, Vivienne Westwood, Rei Kawakubo, Miuccia Prada és Ann Demeulemeester. A sötét, szubkulturális divat számára hármuk különösen fontos: Westwood a punkért, Kawakubo a dekonstrukcióért és Demeulemeester egy sötét, poétikus szigorért.

Rei Kawakubo a Comme des Garçons-nal a 80-as évek elején Párizsban vitte a kifutóra a feketét, a lyukakat és az aszimmetrikus szabásokat. A kritikusok akkor szegényességnek nevezték. Minden későbbi sötét szubkultúra számára engedély lett arra, hogy a tönkrementet és a feketét stílusként értse. Ann Demeulemeester Antwerpenből hosszú, fekete rétegeket kombinált rock- és költészeti utalásokkal.

Az emo-lookban ezek a tervezőnők nem márkaként bukkannak fel, hanem elvként. A fekete bocsánatkérés nélkül, a rétegekben gondolkodás, a szándékosan befejezetlen szél. Ehhez jönnek a szcéna saját női, akik a szettjeiket használt darabokból, hálós harisnyákból és bandapólókból állították össze, és ezzel definiálták a női emo-lookot.

Aki a lookot kategória szerint akarja felépíteni, nem nevek szerint, annak a legjobb a négy építőelemmel kezdeni, amelyek minden tervezőnél visszatérnek: felső, nadrág, kabát és kis darabok.

A nagy nevek megvannak. Az izgalmas az, ki írja ma tovább az emo-kézjegyet, hiszen a generáció, amely a 2000-es években volt fiatal, mostanra maga tervez.

Jó példa a Trashy Clothing Ammanból, amelyet Shukri Lawrence és Omar Braika alapított. A márka iróniával, politikával és internetkultúrával dolgozik. 2019-ben egy kollekciót a 2000-es évek emo-kidjeinek szentelt: embereknek, akik online találták meg a zenéjüket, a fotóikat és a szcénájukat, messze a kaliforniai plázáktól.

Ez megmutatja, hogyan tolódott el az emo design. Korábban a look kevés városból jött és boltokon keresztül oszlott el. Ma mindenhol létrejön, ahol valakinek internete van. A tervezők már nem egy helyi szcénát vesznek fel, hanem egy közös emléket a MySpace-ről, webkamerás fotókról és kifakult bandapólókról.

Emellett sok kis márka van, amely az emót, a gothot és a grunge-ot együtt szolgálja ki. Szinte csak online adnak el, kis szériákban dolgoznak és gyorsan reagálnak arra, ami a TikTokon vagy videóklipekben felbukkan. A tervező gyakran egyszerre fotós, modell és boltüzemeltető.

A márkák és a tervezők ugyanannak a történetnek két oldala. A szett legfelső rétegére az újaknál ugyanaz a szabály érvényes, mint a régieknél: egy világos formájú kabát legyőz minden logót.

Ezért a mai emo-tervezők gyakran szettekben gondolkodnak. Kabát és nadrág egy öntésből, sötét színek, pántok és zsebek, amelyek nem csak dekorációk. Ez Tripp-logika, csak felfelé kiterjesztve.

Az új tervezőkkel új nyelv is jött a szcénának. Sokan, akik ma így néznek ki, már nem nevezik magukat emónak.

Ma az emókat legtöbbször egyszerűen emónak hívják, gyakran kiegészítéssel: Emo Revival, Gen-Z-emo vagy alt. Aki a lookot online hordja, azt gyakran e-girlnek vagy e-boynak nevezik. A scene kifejezés a 2000-es évek végének színesebb változatát jelenti. Sokan egyszerűen alt fashiont mondanak, ha az emót, a gothot és a grunge-ot együtt értik.

A megnevezések változtak, a kód alig. Sötét haj, szűk vagy bő nadrágok hardware-rel, bandapólók, szemkihúzó, lánc az övön. Új főleg az, milyen nyíltan keverednek a dolgok. Egy mai emo-szett tartalmazhat Techwear-táskákat, Y2K-denimet vagy goth-ékszereket anélkül, hogy elveszítené az eredetét.

Partysorozatok, mint az Emo Nite, amelyek a 2010-es évek közepe óta sok városban futnak, megmutatták, hogy az öreg generáció soha nem tette le egészen a lookját. Az új generáció pedig hordja, anélkül hogy a plázaéveket maga megélte volna. A tervezőknek ez azt jelenti: emlékezetre és kíváncsiságra terveznek egyszerre.

Bárhogy is hívják: a look még mindig azokat a szabályokat követi, amelyeket a tervezők Westwoodtól Wentzig megadtak. Ezeket a szabályokat közvetlenül alkalmazhatod.

Az egész tervezői történetből kevés, világos szabály vonható le. Először: egy pont hordja a szettet. A Trippnél a nadrág volt, McQueennél a sál, Wentznél a kapucnis pulóver. Másodszor: a tönkrement engedélyezett, ha szándékosnak tűnik. Harmadszor: a fekete az alap, a szín kis dózisokban jön.

Negyedszer: keverj szinteket. Egy darab tervezői igénnyel, a többi egyszerű. Az emo-kidek mindig így tették, egy jó övvel és egy pólóval a merch-asztalról. Egy teljes look egyetlen forrásból katalógusnak tűnik, nem embernek.

A leggyakoribb hiba az újraépítésnél a túl sok egyszerre. Aki minden utalást egyszerre hord, nem tervezőinek tűnik, hanem farsangi boltnak. A következő hibákat látjuk a leggyakrabban.

Aki ezeket a hibákat elkerüli, nem igényel tervezői költségvetést. A kézjegy a szabásban, a súlyozásban és egyetlen világos részletben van.

Szinte minden emo-tervező kicsiben kezdte. Westwood egy üzlettel, Wentz és Sykes merchhel, a Trashy Clothing Instagrammal. A szcéna-divatba való belépés máig ritkán a nagy divatiskolán keresztül fut, hanem saját darabokon, amelyeket mások is akarnak.

A klasszikus út: használt darabokat átalakítani, pólókat nyomtatni, felvarrókat felvarrni, az eredményeket online megmutatni. Aki szabást és anyagot akar tanulni, kurzusokat talál divatiskolákban és szabadegyetemeken. A tanúsítványnál fontosabb viszont a szcénához való közelség: koncertek, fórumok, az emberek, akik a lookot valóban hordják.

Aki komolyan foglalkozik emo designnal, annak ismernie kell azt a történetet, amelyet itt végigvettünk. Nem azért, hogy lekopírozza, hanem hogy tudja, mely részleteknek van jelentése. Egy pánt a nadrágon soha nem csak egy pánt.

A saját lookra ugyanaz érvényes, mint a saját márkára: kezdj egy darabbal, amely megadja az irányt, és építsd rá a többit. Egy washed tee és egy kemény mellény elég alapként.

Végül azok a kérdések, amelyek az emo-tervezőkkel kapcsolatban a leggyakrabban felbukkannak, röviden és közvetlenül megválaszolva, az egész történet kerülőútja nélkül.

A nevek változnak, a formák maradnak. Aki tudja, honnan jön egy részlet, nagyobb nyugalommal hordja és célzottan használja.